Iza és Krisztián a Fészek Színházban
A Fészek Színház alapítója és rendezője, Cziczó Attila bensőséges hangulatú, könnyedségében is komoly monodrámát írt, és rendezőként igazán remek színésznőnek adott megbizatást a főszerep eljátszására. Az Iza és Krisztián utazás egy öregasszony lelkének és házasságának mélyére: szenzációs fordulatok helyett életszerű és hétköznapi mázba – no és konyakba – áztatott monológok során tárul fel egy ellentmondásos kapcsolat nemfejlődés-története.
Az öregség létállapota sajnos méltatlanul elhanyagolt téma a világirodalomban és a színpadokon.
A Belvárosi Színház nemrég mutatta be az Aranytó című bájos-érzelmes komédiát, aztán vannak olyan művek, mint Hajtóvadászat öregekre vagy a Harold és Maude, magyar filmvásznon szép sikerrel ment a Konyec. Az öregség történetei sokszor szólnak a lezárásról, az elengedésről ilyen vagy olyan módon: az Iza és Krisztiánban a lezárás olyan ideák végleges szélnek eresztését jelenti, melyek azzal hitegették a delikvenst, hogy még hatvan felett sem késő újra kezdeni. A fizikai pusztulás fenyegető közelsége, röpke életünk és legfontosabb kapcsolataink vég előtti számvetése a Fészek Színházba költözött egy monodráma formájában, Andai Kati emlékezetes főszereplésével.
Andai Kati az Iza és Krisztián nagyasszonya. Hitelesen lényegül át otthon unatkozó, jómódú és elhanyagolt feleséggé, aki úgy érzi, élete egyetlen feladata ölbe tett kézzel várni haza az urát. Iza sértett és keserű asszony, fojtó gúzsba köti az állandó magány, ujjaihoz pedig hozzáragadt a konyakos üveg. Extravagáns ruházata még szánalmasabbá teszi, kétségbeesetten igyekszik világoskék tunikájában, turbánjában és erős sminkjével annak a vagány punkénekesnőnek látszani, aki egykoron – szerény, de mégis – sikereket ért el. És aki a házasság kötelékében gyorsan füstté és köddé vált.
Iza szinte boldogan feredőzik elrontott életének keserűségében. Megállás nélkül járkál fel-alá karnyújtásnyira a közönségtől a számtalan üres konyakosüveg között szlalomozva, gyakran az őt figyelők szemébe nézve gyón, meg-meghúzza az épp teli flaskát. Néha takarásba vonul, tárgyakat hoz elő, mutogatja, összekapcsolja őket házassága különféle állomásaival. Időnként felgyorsítja az iramot, kapkodva beszél, ideges gesztusokkal veszi számba élete fontosabb stációit, az abortuszt (melyet Krisztián javasolt, hisz még olyan fiatalok), az örök gyermektelenné válást, férje gyanított titkos szeretőjét: konyakbűzös hangon veszekszik a rádiós műsorvezetővel, aki összekeverte az ő mégoly sovány életművét Bárdos- Deák Ágiéval. Aztán váratlanul megrántja a kantárt, a tempó lassul, s a hisztérikus, saját házimedencéért toporzékoló, nem túl szimpatikus némber smink-álarca mögül az öregség és a magány szomorúsága villan elő. Nem feltétlenül tragikus, de nagyon fájhat.
A darab megkapó őszinteséggel és humorral beszél magányról, kétségbeesésről, céltalanságról, zugalkoholizmusról, és még valamiről: az élettiportság ellenére kiirthatatlan ragaszkodásról és szeretetről. Az idős, hús-vér Iza mögött a falra akasztva régi festmény látható: az asszony heverészik rajta dús sörénye mögé rejtőzve, pucéran, harminc-negyven évvel korábban. Az a Krisztián festette, aki Iza minden gondolatát uralja, akit az asszony szabadon kiálthat ki bűnbaknak, válással fenyegethet, akinek odaképzelt alakját talapzatra állíthatja, majd teátrálisan leköpheti azért, mert nem sikerült boldoggá lennie. S aki – jól tudjuk – úgyis a helyén marad. Hétköznapi, már-már banálisan egyszerű – mint az életben.